°°Csapókettő°° ||írásaim||

[ Vámi ]

2009-07-06T02:32:00.000-07:00

Prológus

„A halál elveszi az élet ízét, ám az élet fontosabb, mint a halál.”

/Anne Rice/

Szerencsére nem kellett kétszer mondanom, hogy háború lesz. Elhitték. Magam sem tudom, hogy miért, de a lényeg az, hogy sikerült: így hát mindenki, aki a városban lakik, intézkedik. Az emberek már nem árulnak az utcán, mert félnek, hogy valamiféle elvetemült banda fogja magát és kirabolja őket. Félnek az ördögtől, aki elméletileg köztünk jár… Senki sem tudja, hogy mióta és, hogy ki ő, de abban az egész város egyetért, hogy itt van.
Két hónappal ezelőtt még a fene se gondolta volna, hogy mi lesz itt. Hogy micsoda nagy színház lesz itt egyetlen egy ember… ember egyáltalán? Nappal csak csuklyával a fején lép ki a levegőre, de akkor is olyan léptekkel, mintha temetésre menne. Lassú, kimért lépések… Este már bátrabb. Nem egyszer látták az öregasszonyok a házuk ablakából, amikor tíz után kint mászkált csuklya nélkül és az utcákat rótta. Abban mindenki egyetért, hogy különleges és, hogy több, mint ember. De azt már senki sem tudná elmondani, hogy micsoda is valójában.
…még én se.
Tegnap először találkoztam vele személyesen, amikor is éppen sétáltam hazafelé. Késő este volt, már rég elmúlt negyed tizenegy, amikor hirtelen megjelent előttem. Első ránézésre meg se ismertem, mivel eddig mindig a fekete-fehér csuklyával a fején láttam. De most nem volt rajta. Sőt. Teljesen emberien nézett ki a fekete rövid hajával, és az alig pár centis magasságával, amivel még nálam is nagyobbra nőtt. Nem is ezek fogtak meg benne, hanem a szeme… A szürkén csillogó szeme. Ott álltunk egymással szemben a sötét utca egyik járdáján, és csak tekintgettünk bele a másik szemébe…vagyis én ezt tettem. Ő meg felkért…
…és elkezdtünk táncolni. Ott, a járda közepén. Hiába tudtam, hogy nem szabadna, nem tudtam parancsolni az agyamnak, és tovább táncoltam vele. Tudtam, hogy ebből még oltári nagy bajok lehetnek, ha kiderül… de honnan is derülne ki? Hiszen egy árva lélek sincs az utcán, és – mily véletlen –, ahol mi vagyunk, ott egy árva lámpa se ég. Így ki is láthatna minket? Az öreg nénik nem látnak a sötétben tudtommal, így azt tehetünk, amit csak szeretnénk.
…persze, szigorúan csak a táncon belül.
És megállt. A szemembe nézett, közel hajolt hozzám, és…
…és felébredtem. Csak álom volt az egész: semmiféle találkozás, semmiféle tánc nem volt az ismeretlennel, aki lassan már két egész hónapja boldogítja a városunkat. Lázasan és reszketve és még mindig az álom hatása alatt ébredek ki az ágyból, hogy elhúzzam a szobámban levő ablakok függönyeit. A függönyöket nagy lazán elhúzom, és ekkor kint az utcán megpillantok egy fekete-fehér csuklyás alakot, aki a házunkkal szembeni járdán áll és néz felénk. Ledermedek. Mit keress itt vajon? És miért… és miért jött ide hozzánk, ahol eddig csak azok éltek, akiknek az egész rokonaik itt születtek? Soha senki és semmi be nem tette a városunkba a lábát. Akkor ő mit keress itt? Miféle titkokat rejteget, amikről nekünk halvány gondolatunk sincs? És ami a legfontosabb: miért volt a mostani álmom olyan… olyan valóságos és élethű?
Megrázom vörös lóboncomat, és újból a szemben levő járdára tekintek. De most nem áll ott. Az egész utca olyan kihalt, mint szombat hajnal négykor általában. Nem húzom össze újra a függönyt, de az ágyamba se megyek vissza. Már nem tudok aludni. Helyette leülők az ablakpárkányomra, hátamat a falnak döntve, és onnan nézek kifelé. Talán azt várom, hogy megint megjelenik…. Nem tudom mik ezek az érzések bennem, de jó érzés. Nagyon is jó…
Még a nevét se tudom. Csak annyit, hogy Viceroynak nevezi mindenki… Én pedig Elisa Fillinger vagyok, az amerikai Wako egyik lakosa.

Telített üstök (ősrégi.fura.deszeretem)

2008-11-24T00:32:00.000-08:00

Telített üstök

Iszonyú sötét köd esett a városra, s ha mindez nem lenne elég: még az eső is esni kezdett. Mindenhol, amerre csak a szem ellátott, kihalt utcák hírdették a város lakóinak eltűnését. A király nem értette, ahogy senki más a családjában, hogy mi is történhetett, hiszen tegnap még teljes boldogság volt az utakon, s a lakosság nem mutatta ki semmi íránt a nem tetszését. Fura eset volt, s még furább a mostani ídőjárás, hiszen nyár van. Az esőcseppek halkan kopogtatták az ablakokat, de most nem futott senki az úton attól félve, hogy esetleg elázik. Mi történhetett itt? Hova tűnt innen az Élet?
Még egy csepp... Aztán még egy, és hirtelen, mintha sosem lett volna, az eső abbamarad. Két ember jelenik meg hirtelen egymás mellett a Fűszeres boltja előtt, de nem szólalnak meg. Csak állnak egymás mellett, s várnak valamire. A fiatalabbik nem néz ki húsznál többnek, az idősebb még negyven se lehet, de nem tartoznak a királyi családhoz. Ezt lehet látni rajtuk, és most nem csak a ruházatukra kell gondolni, hanem éppenséggel a viselkedésükre. A fiatalnak se bajusza, se szakálla, míg az idősebbnek már megjelenik egy kis szakáll, ami talán még öregebbé teszi.
- Jun i las pasino – szólal meg most komoran az öreg, mire a fiatal ránéz egy „bolond vagy, tata” tekintettel. Majd tovább hallgatnak, de úgy, hogy a szellő suhogását is meglehet hallanni.
- Jun i las pasino - ismétli megint az öreg, de a fiatalabb most nem néz rá, helyette egy kislány szalad oda hozzájuk. Közölük való lehet, hiszen rögvest oda rohan az idösebbikhez, s kacagva kérdi tőle:
- Mit nem tudsz, öreg?
- Jun i las pasino, mi monim – toldja meg két szóval az öreg, s a kislány felé néz. Iyan Hin. Mármint így hívják a lányt, aki tíz évesnél nem lehet kevesebb.
- Esetleg tudnék segíteni, mi pipom. De ha nem, nem. – kacag tovább a kislány, s beáll a két férfi közé. Vajon honnan jöhettek? Hisz a városban nincsen senki... csak a király, és családja. S ők?
- Iyan...
- Su petrido non! – kiabálja a fiatalra az öreg, mire amaz durcásan elhallgat. Tudniilik, a fiatal nem beszélhet Iyannal, mert még a lányka kiskorú ám, s ennél a törzsnél ez bizony szabály...
- Mi pipom, elmondod hát? Vagy azt akarod, hogy maradjak tudatlan abban, amit nem mondasz el? Lehet, hogy épp erre lenne szükségem ahhoz, hogy megértsem az emberi életet... a világot! – érvel a lány, Iyan, csillogó szemmel. Közben egy madár száll el fölöttük, amit észre se vesz ez a három jószág. Pedig mily szép, s oly kecsesen repül, mintha valami hercegnő lenne... Tollazata aranybarnás színű, termete viszont közepes méretű...
- Jun i las pasino, mi monim. Derecha, mi lompl lás paquino desk minj. Humink la mi monim, gto jumlo plo... – kezdi végül a baját az öreg a lánynak, mire amaz bazsalyogva hallgatja őt. – Étca quuin ßuhn lá, gtenm.
- Tényleg elmentél oda, öreg? Miért?
- Kritk... – válaszolja az öreg, de ez az egyetlen szó válaszol a miért kérdésre. A kislány erre a szóra összerezzen, s hirtelen leül a földre, a Fűszeres boltja előtti járdára, ahol eddig álltak. A fiatalabbik együttérzően néz a lányra... mondana is neki valamit, de az tilos. Ha egy lány kevesebb tizenháromnál, akkor egy idősebb fiú nem szólhat hozzá, s ez fordítva is így van.
- Bomb terre z ujnk – ez az első, hogy a fiatalabbik fiú megszólal, de senki nem néz rá. A lánynak nem szabad, az öregnek nincs kedve. – Junkla?
- Dité parakas, dité. – feleli a kérdésre az öreg, de hamar leinti a fiatalt. Otras Krin. Így hívják a húszév körüli ifjút.
- Muszák, mi pipom? – néz föl az öregre szomorúan most a lány, mire Whoke Ok lassan leül mellé a földre. Whoke Ok, az idősebb férfi, aki tán... ki tudja mi.
- Kritk, mi monim. Burizt h ßoĐn, qimätr utnim. H rÄtz, étche?
Iyan, Whoke vállára hajtja a fejét, és alig láthatóan egy könnycsepp indul útjára a lány szeméből.
- BußÄr kno tchin Iyan, ßäsk... – szólal meg az ifjú, aki ott áll a járdán, a két lény fölött. A mondata az idősebbnek szólt, aki lehurogja, és nem engedi befejezni azt, amit Otras elakarna mondani.
- Dimé, dimé i dimé. Tchi kläg ßuzsd vá slojku äw! – s tovább ül a lány mellett, míg a fiatalabbik újból lehajtja fejét, s csak gondolkozik. Hogy min, azt nem tudni, de néha még ő maga se tudja, hogy min is töri a fejét éppen.
- Kritk... hiányzik, mi pipom, hiányzik... – egyre jobban folynak a könnyei az arcán a lánynak, de nem is akarja visszatartani őket, hisz eddig még soha nem tudott sírni. Soha nem itatta az egereket, így most hagyta, hogy folyjanak a könnyei. Hagyta...
- Siu, mi monim, siu. Därs h juin jkođ.
- Nem tudhatod, mi pipom, ezt nem. Kritk a... –Iyan itt abbahagyta, mivel elkezdett zokogni. Csakúgy rázza a sírás, mire Otras felnézett, és még most is csak nézi és nézi a lányt... Whoke pedig beszél:
- H juk lon. Jun i las pasino, klädn ßÄctc.
- De...de...de... – Iyan legyint végül, s nem folytatja, amit elkezdett. Helyette átadja magát az első sírásának, hisz ki tudja, hogy lesz-e mégegy... valaha is.

Egy óra elteltével, még mindig ott találjuk a Fűszeres boltja előtti járdán a három embert. De most Iyan nem sír, hanem nagyban beszélgett az öreggel. Ők beszélgetnek, míg Otras csak áll fölöttük a járdán, és gondolkodik. Soha nem lehet elég bölcs az ember ahhoz, hogy helyes dolgokon tudjon gondolkodni, vagy éppenséggel vitatkozni, de az ifjú megprobálja.
- Mi monim, ßäjnd iu nombr tu juin. Äk nälm, đ zungd perikl mä. Étcä?
- Nem tudom még, hogy mit szeretnék öreg. De egyet biztosan nem: beteg lenni.
- Kritk, ßodmin?
A lány megrázza szőkés haját, s válaszra nyítja száját:
- Élni szeretnék, helyette is. Képzeld mi pipom, hogy álmodtam vele tegnap... álmodtam Kritkével – mosolyodik el most hirtelen Iyan.
- Du?
- Megjelent álmomban Kritk, s beszélgettünk. Csevegtünk az életről, a családról, a betegségekről, és a jövőről...
- Du $inmo ula fábrico?
- Azt, hogyha most nem hagyom el magam, akkor remek életem lesz. Olyan, mint a Mennyország. S azt is mondta, hogy mindenki mellettem van, bármit is döntők majd.
- Łanf quitoz, mi monim. Łanf, Łanf... – töpreng Whoke, s felnéz az ifjúra, aki lehajtott szemmel bámulja a földet. Az öreg ezek láttán sóhajt egyet, és visszafordul a lány felé. – Iyan, putr mä$qurithno ßudjtcha. Välä?
- Nem, mi pipom. Nem hiszek a túlvilágban. Még így se, hogy Kritk már... –itt elhallgat, nagy levegőt vesz, majd folytatja- ...ott van, ahol az angyalok vigyáznak rá.
- Hulk minkmä z ßÄđhu Łímna. Filkäsmo z derechäs mádr tcho. Iyan, Iyan...mi monim, tvumplä Łäzts kloqurit ppéd.
- Már nem szeretném látni, hogy mi lesz velem, ha meghalok. Már nem akarok élni, hiszen nincs Kritk. Nincs többé azaz ember, aki tényleg úgy szeretne, aki vagyok. Ez...
- Du? – kérdi az öreg szomorkásan Iyantól. Közben az eső is újból esni kezdett, így Otras, a fiatal fiú elment valahová egy esernyőért. Nem tudni, hogy hová, de Whoke nem aggódott érte, hisz már nagy férfi volt. Az öreg úgy elgondolkozott, hogy a lány hangja hozta vissza a valóság mezejébe;
- Hisz a növérem volt. Ő volt az egyetlen, aki megértett, és aki elfogadott olyannak, aki vagyok. Szerettem, sőt! Még mindig szeretem, és nem csak azért, mert a növérem volt, hanem... Minden másért is...
- ઙ೯rnt tcha quirtas pl…
- Tudom, de nem akarom azt, hogy sajnáljanak...
- Whas?
- Amióta Kritk nincs többé, azóta mindenki sajnálkozva néz rám. Én ezt nem bírom már! –fakad ki Iyan…csendesen.
- ÉЯRm -egyezik bele lassan Whoke, de a fején látni, hogy nem igazán ért egyett a lánnyal, de azért probálja eltitkolni. Probálja, de Iyant nem olyan fából faragták, hogy elhigye azt, amit hazudva mutatnak neki.
- Félek... –sóhajt Iyan, de befejezni nem tudja, mert meglátja az éppen feléjük közeledõ Otrast, akinek épp egy esernyõ van a kezében. Nem tudja a lány miért, de halványan elmosolyodik, s úgy követi a fiú mindenegyes mozdulatát. Alig telik el két perc, és Otras már tartja föléjük az esernyõt, míg Iyan somolyogva néz le a földre.
- Waktr msquert y pnj, ditè. Monstre minojs, l ktik –fordul az ifjú az öreghez, aki idegesen tekint rá.
- Çâmple mi monim, pictr te zla. ώla psuj m! Dité! –ordít rá Whoke az ifjúra, aki erre csak mosolyog, és tovább tartja az esernyõt. A lány még mindig somolyog, de nem érzi azt, amit akarna érezni... a szeretetett. Mindenki fél valamitõl. Iyan pont a szerelemtõl retteg olyasmi vágyal, mint a tűz.
- Nekem most mennem kell, mi pipom. Az utca vár! –közli színpadiasan a lány, mire a két férfi csodálkozva tekint Iyanra, aki már rég eltűnt a Fűszeres boltja előtti kis járdáról. Ott jár már, ahol a madár se jár.

De vajon hova tűnt Iyan? Kint még mindig zuhog az eső, a két férfi is már rég elment valami jó meleg helyre.
- Meg fogok halni... – suttogja a lány a Fűszeres boltja melletti kis, szűk utcában. A galambok sétánya ez, de egy szem galamb sem található itt. A törzs nyelvén ez a Writ sétány, ami az első törzsfönőkről kapta a nevét, 1645-ben. Johnson Writ Gert-nek hívták, és egyszerre volt törzsfönők, és miniszterelnők az ország népének. Mindenki szerette őt, így halála után egyértelmű volt, hogy elneveznek róla egy sétányt. Az országház a Writ miatt nevezte el Galambok sétányának, mivel a Writ jelentése galamb. Nyolcvankét évesen halt meg egy vadászat során, amikor társa nyílla visszarepült és eltalálta Johnson Writ Gert. A szörnyű hírt rögvest kihírdették az országban, aminek következménye, hogy minden házon ott víritott a fekete zászló. Könnyek hulltak a földre, s több ember halt meg ebben az időszakban, mint eddig. Iyan nem élt még 1645-ben, de tanult az iskolában Writ-ről, és érdekesnek találta őt. Közel érezte magához ezt az embert, aki mindent megtett a törzséért és a népéért.
- Miért nem tudok olyan lenni, mint Writ? – ült le a Galamb sétány közepén található barnássárga székre Iyan. Nem gondolkozott a jövőről, hiszen neki nem volt jövője. Hogyan is lehetett volna, amikor halálosbeteg? Kiderítette, mert véletlenül meghallotta, amikor a családja erről beszélt az orvosával. Senki sem vette észre, így még most sem tudja senki, hogy ő bizony tudja, hogy beteg. De azóta túl kedvesek hozzá, és minden szavát lesik. Rossz betegnek lenni.
- Miért pont én? Miért nem mondják el nekem, hogy meg fogok halni? Hiszen az ÉN életem... – húzza össze magát a padon a lány, s csak úgy folyik a könnye. Utál ilyen tehetetlen lenni! Épp ezért még sohasem sírt, de most muszáj... Még csak tízenkét éves volt, alig élt még!
- Nem akarok meghalni... – felnézett a csillogó kék szemével az éppen előtte totyogó galambra. Az egyetlen galamb, a Galamb sétányon. Micsoda ironia! – Ha rajtam múlik, akkor nem is fogok! –mondja eltökélten a madárnak, s el is probálja hinni, amit most kimondott. De nem megy ilyen könnyen: ez nem.
Teljes sötétség szállt a városra, még a csillagokat se lehetett látni. A hold néha-néha kikukantott a sűrű, fekete köd mögül, és akkor hálásan a Föld felé mosolygott. A királyi család már rég aludt, a Fűszeres boltja előtti két férfi is már rég az igazak álmát aludták. Csak Iyan ült még összekuporodva a Writ sétány egyik barnássárga padján, de már az ő szeme is kezdett lecsukodni, bár ez se vette kedvét, hogy gondolkozzon. Nem a múltjáról, nem a jövőről, hanem a jelenéről.
- Mi lesz két év múlva? –majd halkan, alig halhatóan hozzátette- Mi lesz holnap? –s Iyan már az igazak álmát aludta a sétány egyik padján. A sűrű, fekete köd egészen reggelig megmaradt, így Iyan nem is tudta hirtelen, hogy hol van, amikor felkellt. Egy csavargó jutatta eszébe, aki odament hozzá aprót kérni, mire a kislány szomorúan megrázta a fejét, hogy neki már semmije sincs.

łł Szívárványos łł

2008-11-20T05:10:00.000-08:00

Apró örömök az életben,
mint megannyi színes kavics.
Táncoló huszárok,
ruhát öltő pingvinek,
mind-mind az élet részei.
S talán nem igazak?
Kétséges,
hiszen az igazi világunkban minden igaz,
mi alkotjuk,
mi neveljük,
mi becézgetjük,
mi álmodjuk,
Akkor hát, hogyne lenne igaz?

Keresztmetszet.Trailer.

2008-11-04T14:18:00.000-08:00

Keresztmetszetprológus

2008-10-19T09:27:00.000-07:00

Prológus

Az életem kész zűrzavar, és most teljesen mindegy, hogy melyik részéről beszélek. Huszonhat éves vagyok, ügyvéd. És ne lennék zavaros? Egy ügyvédnek semmihez és semmire sincs ideje, mert állandóan az idióta ügyfelekkel és problémákkal kell törődnie: ez olyan, mint a pszichológus, csupán nekik van külön életük. Áh, mégsem olyan! Az ügyvédi pályát semmihez sem szabad hasonlítani, mert a végén megutálod. Ez van. Én már tízéves korom óta ügyvéd szeretnék lenni, hogy védjem az embereket, és megbüntessem azokat, akik megérdemlik. Tízévesen vesztettem el az anyukámat egy őrült bankrabló miatt, aki állítólag „véletlenül” lelőtte az édesanyámat, miközben kirabolta a bankot : mondanom sem kell, hogy a bíróság felmentette.
Már közel három éve vagyok ügyvéd, s élvezem... vagyis még nem bántam meg, ami haladás, ha úgy vesszük, hiszen hihehetlen hamar megszoktam unni dolgokat! Ez van... ez lett az életem, ügyvédnőt játszom a nap huszonnégy órájában, ami néha hetvenkét óra is. Ez van... én választottam, akkor miért panaszkodom? Ez az álommunkám, ami már tízéves korom óta kisér. Soha sem szerettem volna más lenni: engem nem vonzott a divattervező, a szinésznő, a pilóta, az óvonő és a modellszakma. Talán csak elégtételt szeretnék nyerni, hogy nem hagyok felmenteni egy gyilkost, mint annak idejének az anyukám gyilkossával tették. Miatta is mindent elkövettek annak érdekében, hogy aki megérdemli, aki bűnös, az menjen oda, ahová való: a börtőnbe.
Nem vagyok kegyetlen természetű, és gonosz sem... csupán ezt anyuért teszem, és magam miatt is: azért, akivé váltam. Három éve beszéltem utoljára apuval, akkor hallottam utoljára a hangját, amikor közöltem vele, hogy a Manager Lawyer Kft-be fogok dolgozni, mint hivatásos ügyvéd. Megpofozott, én meg eljöttem. Azóta azt se tudom, hogy mi van vele: ő akarta, engem meg már nem érdekel. A nővérem szokott felhívni, de huszonnyolc éves feleségként, és két gyermek anyjaként nem mindig ér rá: mondhatnám azt is, hogy ijesztően ritkán tudunk találkozni. Ha egy évben kétszer, akkor már sokat mondtam. A húgom tizenhat éves, s még vele tartom a legjobban a kapcsolatot: ha valami bánata, problémája van, akkor csak felhív vagy eljön hozzám a Green Parkkal szemben található kis kétszobás lakásomba. Nem nagy, de én szeretem. Akkor találtam erre a lakásra rá, amikor végzős egyetemista voltam, s kellett valami lakás, de valami olyan, ami közel lesz a munkahelyemhez. S akkor találkoztam Kawazoe Ayumuval, egy gyönyörűszép japán lánnyal az egyetemen, aki éppen szobatársat keresett. Hozzáköltöztem, s egészen tavalyig együtt laktunk, de tavaly áprilisban úgy döntött, hogy hazamegy a családjához Tokióba, így egyedül maradtam ebben a picinyke lakásban. Bántam, mert Kawazoe-val megszerettük egymást: igazi barátság alakult ki köztünk. Mindent elmondtunk egymásnak, mindig mi tudtunk mindent a másikról először. Szerettem. S, amikor elment, akkor csupán ennyit mondott: 私は、私は私の心にはいつもあなたを維持するのを忘れたことはない。友情は、生活のために私たちの永遠の賜物です。私はこれをプレゼントすることは決してありません、、。愛しています。 Ami azt jelenti, hogy „Soha nem felejtelek el, mindig a szívemben őrizlek. Örök barátság a miénk, ami ajándék az élettől. Egy ajándék, amit soha sem fogok eldobni. Szeretlek.”
Azóta levelezzünk, de az nem ugyanaz. Persze így is tudom, hogy velem van, de az nem olyan, mintha itt lenne velem szemtől-szembe: Hiányzik. Talán mondhatom azt, hogy ő volt itt az egyetlen igaz barátnőm... Kira Luiset leszámítva, akit általános iskolás korom óta ismerek. Kira indiai, s lakberendező egy igen nemes cégnél: Merbourn-California Dream-House Kft.
Ők ketten az életem.

„Ha az élet egy citromot nyújt feléd, mondd azt:
„Oh igen, imádom a citromot!”

Keresztmetszet

2008-10-19T09:22:00.001-07:00

Látomás<3Prologus

2008-10-18T05:55:00.000-07:00

Prológus

„A bánat? egy nagy óceán.

S az öröm?

Az óceán kis gyöngye. Talán,

Mire fölhozom, össze is töröm.”

/Petőfi Sándor/

Bármi történik is, csak egy bünős lehet: az ember. Vannak jók és rosszak, ártatlanok és bünősök. Látszólag semmi hasonlóság nincs bennük, ami kivülről nézve igaz is lehet, de ha már beljebb merészkedünk a belsőjükbe, akkor viszont rájövünk, hogy mi a hasonlóság. A lelkiismeret. Bár van, aki elrejti vagy megőli vagy felszínre hozza: de mindenkinek van. S mindenkinek ugyanazt jelenti: az igazságot, a valódit, ami kizárja a bűnt és a hazugságot. Épp ezekért a tulajdonságokért rejti el a gyilkos a lelkiismeretét, mivel ha elrejti és nem törődik vele, akkor magában tudja tartani az igazságot és, akkor úgy tud hazudni, mint a vízfolyás. Az FBI tagjai pont ezeknek az embereknek keresik a lelkiismeretét, hogy minél több bünőst tudjanak a helyükre vinni: a börtőnbe. Emily Rose, a tizenkilenc éves főiskolás hallgató az FBI és a rendőrség nélkül szeretné lenyomozni az édesanyja gyilkosát. Módját nagyban befolyásolja a pszichológia, amit a főiskolán tanul és az, amit úgyhívnak hetedik érzék. Édesapja nem tudja, hogy lánya keresi az elhunyt feleségének a gyilkosát, de azt se tudja, hogy kicsoda a lánya valójában. Amikor a felesége meghalt, akkor a munkájába menekült és alig volt már otthon, már a lányával is alig-alig találkozott. Így Emily úgy él, mintha egyedül lakna egy házban szülők és minden nélkül, kivéve a nagymamáját, aki hozzájuk költözött, amikor lánya meghalt. Két évvel ezelőtt történt mindez, egy hideg decemberi délután, amikor Patricia egyedül tartozkodott a házban, éppen a konyhában sürgött-forgott, hogy vacsorát készítsen a családjának, amikor csöngettek. Patrícia sietve kinyitotta az ajtót, ahol az eddig eltitkolt volt férje állt egy pisztollyal. A nő megijedt és nem tudott egy szót se kinyögni, mire a férfi egyből támadt. Egy lövés... majd kettő, és a volt felesége, Patrícia a földre rogyott. A férfi dühössen nézett a holttestre és utolsó cselekedete az volt felé, hogy egy vörös rózsát dobott a nőre... majd elment. Három órával később, pont nyolc előtt öt perccel megjelent a lánya, aki akkor volt tizenhét éves és épp az érettségije előtt állt, és ahogy meglátta az édesanyja holttestét rögvest sírógörcs fogta el. Leült Patrícia mellé, és csak sírt és sírt. Arra eszmélt fel, hogy az édesapjával ül a kórház várótermében és mindketten sírnak, míg az orvos előttük áll. Emily innentől kezdve keresi a gyilkost, és még sötétségben tapógatozik, hiszen se ő, se az apja nem tudja, hogy Patríciának már volt egy családja előttük. A nő soha nem hitte volna, hogy a volt férje megtalálja, soha nem számított erre és így teljes biztonságban érezte magát a mostani családjában. Imádta a férjét és Emilyt, a lányát. Imádta őket, míg az első családját szívből gyülőlte... vagyis nem gyülőlte, hanem megvetette őket, mivel a szülei kényszerítették bele a házasságba a volt férjjel, Adam Chollal. Így Emily semmit sem tud róluk, sőt! Az édesanyja anyukája, aki most Emilyékkel él a házban, semmit sem mondott el a múltról, így Emily még kutat a gyilkos után. Meg akarja bosszúlni azt, hogy elvették tőle a legfontosabb embert az életéből: az anyukáját, Patrícia Hanover de Rose-t.

Látomás<3

2008-10-18T05:50:00.000-07:00

Titkok völgye<3

2008-10-17T09:20:00.000-07:00

Prológus

Sötét van, és csupán a madarak zümmögését lehet hallani. A kertben egy árva lélek sincs, s olyan, mintha egy szomszéd se lenne itthon, mivel csak a lámpák fénye szűrődik ki a lakások ablakaiból. Sötét és komor éjszaka van, bár alig múlt el este fél tíz. A teraszomon ülők és innen hallgatom a zümmögést, és innen várom, hogy valamilyen emberi hang üsse meg a fülem, hogy: „hahó! Itthon vagyok!” De eddig semmi. Mondjuk igazándiból senki sem jöhetne hozzám, mivel a szüleim tavaly áprilisban nyomtalanul eltűntek, amikor épp hozzám igyekeztek a kosármeccsemre. Az én hibám, hogy nincsenek velem: csakis az enyém és senki másé, hiszen ha nem kosárlabdáznék, akkor a szüleim még most is élnének! Azóta egyedül élek egy kis kétszobás lakásban, de néha rettenthetetlenül félek. Nem tudom miért, hiszen senki sem bántana... vagy csupán nem tudok olyanról, aki bántani tudna.
Egyszer nagyon régen az apukám elmondott nekem egy titkot arról, ami a jövőmet nagyban befolyásolni fogja. Nem hittem neki, így amit akkor mondott az bement az egyik fülemen, hogy a másikon kijöjjőn. De tegnapelőtt beteljesült apám akkori szava: látomásom lett. Éppen az utcán sétáltam, amikor egyszercsak nekem jött véletlenül egy férfi és elájultam, majd képek villantak fel a férfi jövőjéről. Egy percig se tartott, de megijedtem, és amikor magamhoz tértem, akkor azt láttam, hogy az idegen is megijedt a viselkedésemtől. Nem tudtam, hogy mit kell tennem: szóljak-e az idegennek, hogy hamarossan meg fog halni vagy inkább hagyjam. Végül hagytam, s eljöttem mellette, de úgy, hogy még vissza se néztem. Ez volt a baj, hiszen másnap a hiradóban láthattam: Egy férfit az esti órákban a margit hídnál megöltek... Akkor tudatosult bennem, hogy kiválasztott vagyok. S akkor tudatosult bennem, hogy a szüleimnek is voltak erőik, amiket nagyban titkoltak előlem azért, hogy remek gyerekkorom legyen. S sikerült nekik, mert ha visszagondolok a gyerekkoromra, akkor csak és kizárólag boldog emlékek öntenek el: szerettek és mindent megadtak nekem, amit csak lehetett, és amit csak tudtak. Tisztelem őket, mert külön tudták választani a családot és a munkát. Külön tudták választani a látomásokat az élettől, ami nekem nem fog menni: Érzem
Születésem óta lesték minden kivánságom, és mindent megadtak nekem, amit csak tudtak és akartak. Nem voltak önzők, és én egy rossz szóval se sértettem meg őket soha: még kamaszkoromban se. Mindent megtettem volna értük: erre miattam haltak meg! A kórházba rohanva már nem találtam őket élve, és a szívem megtelt könnyel és bánattal és dühvel magam íránt, s csupán egy kérdés visszhangzott a fejemben: „Most mi lesz?”. De választ nem kaptam rá. Még most sincs erre a kérdésre válasz, pedig már egy év telt el és még mindig nem tudok megbocsájtani magamnak: van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fogok.

Titkok völgye<3

2008-10-17T09:09:00.000-07:00